Tegnap vásárolni voltam, így hanyagoltam a blogot. Ennek sokan örülnek, én már nem annyira, mert elköltöttem egy csomó pénzt. De mit tehet az ember lánya, ha közeledik augusztus húsz, ami annak ellenére, hogy vasárnapra esik, a pórnépnél kvázi a világ végét jelenti, és mindenki nagy-bevásárol.
A rutinosabb ismerőseim lazán kaptak a telefon után, és rám lőcsölték az sütike elkészítését, én meg meggondolatlanul bólintottam. Nem volt választásom, annak ellenére, hogy teljes szívemből gyűlölöm a nagy-áruházakat, mennem kellett beszerző körútra. Meg a hűtőnkben is sztrájkolni kezdtek a pókok, mert a legyek kerülik az enyhén kihalt környéket. Ha meghalok, én nem a pokolba kerülök majd, hanem a Tescóba, vagy valamelyik szupermarketba. Szerintem pénztáros leszek, és mindig karácsony lesz, mert annál nagyobb szívást nem tudok elképzelni.
Szóval nem írom le, hogy melyik áruházban voltam, de Bicskén ejtettem meg a bevásárlás gyakorlati részét. A listát itthon már előrelátóan összeírtam, majd rutinosan kint hagytam a kocsiban, így a kulináris folyamatokhoz nélkülözhetetlen hozzávalók összekapkodásánál csak a saját képzelőerőmre hagyatkozhattam.
Természetesen a polcsorok között kiderült, hogy ez is akciós, meg az is tökre megéri, így bekerült a kosaramba egy csomó olyan dolog, ami ugyan pillanatnyilag nem szükséges, ám most kell megvenni, mert most óccsó. Rengeteg sárga címke vigyorgott a polcsorokon, és miért ne venném meg az akciós terméket, amikor ugyanazt produkálja, amit a mellette lévő, kétszer annyiba kerülő haverja?
A képzelőerőm turbófokozaton pörgetése kvázi agyi katasztrófába torkollott, leesett vércukor-szinttel és egy kiadós fejfájással támolyogtam a pénztárhoz. A kosár csurig pakolva, a hátam mögött már türelmetlenül toporgott a következő delikvens, hogy végre legálisan felbonthasson a dobozos söröcskék közül egyet, így nem figyeltem a pénztárgépen (így hívják?) megjelenő árakat, csak pakoltam szaporán a kosarat.
A fizetésnél elnyomtam egy diszkrét bsszameg-et, de csak úgy magamban, mert mégiscsak úrilány vagyok (nem röhögni!), azután a kávégéphez támolyogtam a háromszáz-kilós kocsival, hogy megvárjam drága szülémet, aki még a vásárlás gyönyörében tobzódott.
Unalmamban a blokkot kezdtem nézegetni, és a tarkómig szaladt a szemöldököm. Legalább húsz olyan cuccot vettem, ami elméletben akciós volt, de a blokkon csak egynél szerepelt a mínuszocska. Kissé szégyenkezve oldalogtam oda az információs-pulthoz, mert mégis milyen dolog balhézni, és nagyon igyekeztem olyan szófordulatokat használni, hogy a hölgy még csak véletlenül se érezze úgy, hogy őt hibáztatom a baki miatt.
Mutatom neki a szalámit, amit az ígért akciós árhoz képest négyszeres (!!!!) áron számláztak. A hölgy rám nézett, és határozott hangon kijelentette: az egy másik termék. Benéztem az áruházi sorok közé, és arra gondoltam, hogy “azta’, ez a csaj egy zseni!”. Mert hogy a jó büdös francba tudott volna másképpen a több-ezer termék közül ilyen határozottan emlékezni az én kis nyamvadt szalámim árára?
Enyhén vörös ábrázattal elsunnyogtam a pulttól, amikor eszembe jutott a másik verzió is, nevezetesen hogy nem én voltam aznap az első reklamáló, majd egy harmadik is, hogy csak le akart koptatni. Időtöltés gyanánt újra a blokkra kaptam, és idegesen fedeztem fel, hogy egy aránylag drága terméket még annál is drágábban számláztak, mint amennyiért amúgy is csak fogfájósan vettem meg. Visszacsattogtam a pulthoz, és szerintem az arcomra volt írva, hogy itt most háború lesz, mert a hölgy egy szó nélkül ment megnézni a termék árát. Sokára jött vissza, és üdvözült mosollyal közölte, hogy igazam van, de megnézte a szalámit is, és ott meg nincs, mert a “cs” a sárga címkén az a csípőset jelenti, de az amúgy nincs (reggel nyolc órakor!!!!) én meg csemegét vettem. Értitek? A csemege szalámit tették be a csípős helyére, és a kedves vásárló ne asszociáljon egy hülye “cs” betűnél mindjárt arra, hogy most kurva jól fog járni. Még akkor sem, ha amúgy egyeznek a betűk!
Nagy volt a kísértés, hogy kipakolom a kosarat, és tételesen átvizsgáltatom vele az összes cuccot, mert a java-része akciós termék volt, és ez a blokkon nem jelentkezett, de időközben drága szülém végzett, a fejfájástól fényes pöttyöket láttam, így hagytam a fenébe.
És csak itthon kezdtem el gondolkodni, hogy mennyire egy görény világban élünk. Nyilván az nyúl az akciós termék után, aki nem engedheti meg a drágát, és lehúzzák, átvágják, becsapják. Nem azt, aki kapásból pakolja a pármai sonkát a kosárba, vagy azt, aki a legdrágább sajtot veszi meg, hanem azt, aki próbálja kihúzni hó végéig a kevés kis fizetéséből, nyugdíjából, gyeséből, nemtommilyéből.
És ha jól végigpörgetem, minden, nem csak az áruházi dolgok, de minden így működik ma Magyarországon. Lehúznak a bankok, ha nincs elég pénzed saját ház vásárlására, de akkor is, ha csak a kis pénzecskédhez akarsz hozzájutni az atm-ből, lehúz az orvos, ha beteg vagy, mert ne gondold, hogy akár fájdalmak közt vergődve is kapsz korán időpontot az akármilyen rendelésre, kivéve, ha van lóvéd, mert akkor de. Lehúznak adózáskor, mert a fizetésed csaknem felét lenyúlják a semmire, lehúznak építkezéskor a mindenféle engedélyekre, amiket ugyan egy laza kézmozdulattal firkant alá a májsztró, de kurva sokat kér azért a kis ujjtornáért.
Milyen elcseszett, rothadó világban élünk??? Milyen emberek azok, akik más nyomorán élnek jól?
Nemrégiben olvastam, hogy pont az az áruház került bajba, ahol én vásároltam. Jelentem: nem sajnálom! Az hagyján, hogy a termékeik minősége nem csúcskategóriás, az annyira nem zavar, mert nem vagyok sem finnyás, sem kényes. De ez után a pofátlan gátlástalanság után inkább én is választom a kicsit messzebb lévő, kicsit drágább (mihez képest?), ám némileg tisztességesebben számlázó áruházat. És nyugodtan tartsák meg a kuponjaikat is, mert nekem az ő látványos jóindulatuk rohadt sokba kerül!
/valamennyi fotó illusztráció, a pixabyről származik/
Remy
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: