Tükörkép

Ismeritek azt az érzést, amikor bementek egy üzletbe, és segítségre lenne szükségetek, ám a nálatok feltűnőbb jelenségek (értsd: elegáns kosztüm, tűsarok, ékszerek) elterelik rólatok a figyelmet? Én ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mennyire a külsőségek alapján ítélkezünk, tényleg mennyire a ruha teszi az embert.

Rendszeresen találkozom hajléktalanokkal az utcán, már ismernek, tudják, hogy nyugodtan a kezembe nyomhatják a Fedél Nélkült, mert nem csak pénzt fognak kapni érte, hanem érdekel a lap témája is. Meglepő, hogy azokba az emberekbe, akiket alkoholistának, drogosnak, bűnözőnek képzelünk, mennyi emberi érzés szorult. A kisiklott életek mögött bizonyára jócskán van önszorgalom, sokan a saját hibájukból kerültek az utcára, de legtöbbjük mégis méltó lenne egy új esélyre. Viszont a külsejük és a ruházatuk miatt szinte lehetetlen kitörni abból a burokból, amibe belekerültek. Ítélkezünk, és nem csak negatív, de sokszor pozitív értelemben is.

Régen egy külföldi cégnek dolgoztam, a főnök eleinte egy árva kukkot sem beszélt magyarul. Ezt a hiányosságát később pótolta, de addig is nekem kellett helyette kommunikálnom az ügyfelekkel, munkatársakkal, eladókkal, és hát igen, a csajokkal is. A legkínosabb része a munkámnak mégsem ez volt, hanem az, hogy nehezemre esett a nagyzolás. A srác tudatában volt a fensőbbségének, amit a magyarok tátott szájjal bámultak. Aranyak itt, drága parfüm ott, márkás ruhák, mindennap a legjobb étterem, és egy kis humorral körített, finoman lenéző stílus. A “király csávó” státuszhoz természetesen király autó is dukált, összeszaladtak a népek, ha megjelentünk. Az igazság az, hogy a fickó Forma-1  versenyzőnek képzelte magát, ezért nem volt saját autója, mert mindegyiket szarrá törte. A cég pénzén és céges kocsival kábította az arra fogékonyakat. Kedvenc szórakozása volt, hogy beráncigált elegáns autószalonokba, ahol órákon át faggatta az ütős biznisz reményétől elalélt kereskedőket. Soha nem vett semmit, még egy autóillatosítót sem.

Tavaly sokszor eszembe jutott a srác, mert autóvásárlásra készültünk. Drágám hosszasan nézelődött a neten, én rárontottam a Totalcar fórumára, és elolvastam az összes lehetséges véleményt hétszemélyes autó ügyben. Végül döntöttünk, és boldogan indultunk az új családtagért. Mindent előre lemazsoláztunk, felhívtam a kereskedőt, hogy érkezünk. Ridikülbe benyomtam az ügyletre szánt nem kis összeget, végül ott álltam ködös tekintettel a hatalmas fedélzeti komputerrel ellátott, gyönyörű autó előtt. Kábé egy órát, mert a kutya nem foglalkozott velünk. Nem látszottunk potenciális vásárlóknak, farmerban, kapucnis pulcsiban voltunk. Az összes eladó az öltönyös, de minimum egy aranyaklánccal ékeskedő érdeklődőkkel foglalkozott. Csakúgy, mint annak idején a főnököm, a fuxosok is vásárlás nélkül távoztak, így az egyik eladó – talán unalmában – odaténfergett hozzánk. Flegma hangon elővezette, hogy a kocsin a fedélzeti számítógép nem működik, meg még egy csomó más sem. Néztem a férjemre, bevallom, égette a zsebemet a pénz, és a kocsi rohadt jól nézett ki. A helyzetet egy kiöltözött pacák mentette meg, aki csúcsnővel érkezett. Az eladó úgy otthagyott bennünket, mint Szent Pál az oláhokat. A férjemnek ezen a ponton lett elege, én pedig darabokra tört önbecsüléssel fordultam ki a kereskedésből, és csak utólag láttam be, hogy mekkora szerencsénk volt. Ha kicsit kedvesebb a fickó, a hülye fejemmel simán megveszem azt a roncsot. 

 Már régen megtanultam a leckét, jobbára a saját bőrömön, így nem érdekel, hogy kinek milyen márkájú ruhája, autója, aranynak látszó ékszerei vannak. Ez a “karácsonyfa effektus” egy mezei önmarketing, az embert nem lehet a külseje, vagy éppen a látható vagyontárgyai alapján megítélni.  Sokszor pont azoknak van a legnyomorultabb életük, akik kifelé a gondtalan élet képét sugározzák felénk. Mint például a volt főnököm, akinek nem volt kvázi semmije, mégis golden-boynak hitték, és ő lubickolt más csodálatában. De mire ment vele? Másnak hazudhatott, de otthon a tükör a valóságot mutatta. Vagy a szuper autóval furikázó, fölényes orvosok, akiknek az állandó hajtás miatt a családi életük romokban hever. Cégvezetők, akik külföldre viszik az asszonyt, mert lelkifurdalásuk van amiatt, hogy év közben még egy közös vacsorára is nehezen szakítanak időt. Pénz van dögivel, de hol az öröm? Ott kezdődik a boldogság, hogy idegen emberek hasra-esnek a szoknyánktól, frizuránktól, autónktól? 

Egy ablakon át nézzük a világot, az üvege visszatükrözi a fényt, és mi ott állunk a káprázat közepén. Ez a fényözön a modern kor bálványa, csak illúzió, megfoghatatlan, érinthetetlen, szavak és valódi tartalom nélküli, végtelen üresség. De ha megszűnik a fényforrás, ha lekapcsolod a villanyt, csak a szürkeség marad, vagy a legrosszabb esetben nem látsz semmit.

Néha nézz az üveg mögé! Amit ott találsz, azt hívják életnek. 

/valamennyi kép illusztráció, a pixabayről származik/

Remy